Minden csupa víz.Az ídő hideg és esős. A szél tombol alig tudom tartani az esernyőt..
Lerövidítem az utat suliból hazafele..A parkon megyek át.Minden tiszta sár és én már alig várom, hogy otthon legyek. Amikor jobbra néznek hirtelen szemet ütnek a padok. És az, ahogy ott ül az a bácsi..Ősz haj.. A ruházatáról itélve hajléktalan. Csak ül a szeme se rebben. Már teljesen elázott. De nem didereg, nem fázik.. Talán sajnálatból de elsétáltam arra. Nem tűnt veszélyesnek így hát leültem mellé szótlanul. Felé tartottam az esernyőm, hogy ne ázzon.
Már vagy fél órája szótlanul ülünk egymás mellett mígnem szóra nyitja a száját..
" Szép időnk van nemde? "
Körülnéztem. Ahogy pattogtak az eső cseppek mikor földet értek és ahogy az a temérdeknyi víz az ereszbe folyik. Szép idő?? Pozitív gondolkodású ember.. Gondoltam magamban. De megsem szólaltam. Csak lehajtottam a fejem..
" Mi bántja a lelked? "
Kedves hangja volt.. Kicsordult a könnycsepp a szememből. Nem tudtam mit mondani.
Még mindig ültem szótlanul. Így ültünk újabb fél órát.. A szemünk sem rebbent mígnem...
" 17 voltam. Nem voltam bulizós fajta de a barátok lecsaltak a "Holdfénybe". Ez egy szórakozó hely elég kicsi..Családias.Mindenki ismer ott mindenkit. Én senkit sem ismertem. Már órák óta ott ültem és mivel nem járok ilyen helyekre nekem nem volt olyan izgalmas a dolog mint a többieknek. Elindultam a zenegép felé és beleütköztem egy gyönyörű lányba. Nem akartam hinni a szememnek már akkor tudtam.. Nekem ő az..Ő az igazi.
Szerencsém volt megismerni. Kedves volt.. És mindig vidám. Telt múlt az idő és igen..Beleszerettem. Úgy éreztem viszonzásra találtam hisz összejöttünk. Én voltam a legboldogabb ember bár máig nem értem mivel érdemeltem őt ki.
Aztán később egy esős napon nem jött el egy találkozóra. Furcsa volt mert eddig sosem hagyta ki . Felhívtam merre járhat.. " Én már nem érzem azt amit éreznem kéne, én már nem érzem azt amit éreztem rég.. "
Akkor ott egy világ omlott össze bennem. Ő volt a mindenem. Nem tudtam elképzelni az életem nélküle. Sokszor hívtam de sosem vette fel.. A barátaim elmartam magam melől. Nem beszélgettem senkivel. Magamba zárkóztam. A múltban éltem. Én még mindig gondolatban vele voltam.. Lejártam a holdfénybe. Itallal gyógyitottam a fájdalmam. A zene gépbe ezerszer és ezerszer beraktam ugyanazt a dalt amit akkor ő.
".. Várok még mindig bár évek teltek el.Még mindig bízom benned, hogy te sosem felejtesz el. Kihalt a remény és csalódtam már mindenkiben. Ugyanúgy..(8) "
Szépen lassan elfogyott a pénzem. A családom megelégelte a depresszióm az utcára kerültem.
A barátaim elhagytak. Senkim és semmim nem volt többé. De fel sem fogtam.
Azóta is itt ülök..És várok..várok rá.. aki nem jön el sohasem. Ha felcsendül az ismerős dallam a múltban vagyok vele.. Hisz kinek nincs múltja, nincs jövője sem. És nézz rám. Mivé lettem? Egy szerelem..megéri, hogy tökretedd magad? "
Értettem mire céloz. Ő értett engem szavak nélkül. És mostmár értettem én is őt.
Bólintottam majd halkan súgtam oda. " Köszönöm "
Felálltam és elindultam haza. Az eső elállt. Már csak otthon vettem észre, hogy nálla maradt az esernyőm. De valamiért ennek örültem hisz nem ázik többé.
Másnap már sütött a nap jóidő volt de gondoltam elmegyek a park felé. Ő nem volt ott..
Harmadnap halottam a suliban, hogy szirénáznak. Nem értettem mi lehet az..
Kirohantam az óráról mert valami azt súgta meg kell néznem. Kiváncsiság lett volna?
A bácsi volt..Nem tudták megmenteni. Megállt a szíve. Melette egy nő sírdogált halkan. Ránéztem..És megszólalt.. "Én nem így akartam. " Nem éreztem mást csak szánalmat.
Ezek voltak a múlt könnyei egy szerelemért amit a jelenben sírtak el..
Késő volt a megbánás. Késő volt sírni... Minden késő volt. Ezt a bácsit nem hozhatta már vissza senki. =/ Azóta ha elmegyek egy hajléktalan melett mindig eszembe jut..Vajon neki mi a története. Miért került ide.. És megfogadtam. SENKI. de senki nem ér annyit, hogy sírjak ezentúl. Mond..Szerinted megérte?
(Ez nem igaz történet de töri órán írtam. Tudod ilyen ha unatkozik az ember ^^. )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése