És egyszer egy nap, azt vettem észre, hogy a semmiből kerültél képbe. Meggyógyítottál köszönet érte..

Csak hallgatunk, én itt, te ott,
s a percekbe szőtt kis csodák
szétfoszlanak, míg szemlesütve
rohannak el az éjszakák.

Messze vagy, a sóhajok közt
csókjaink emléke meglapul,
de tűnő álmok nem ringatnak,
csak vágyak fáradt csendje hull.

Most hallgatunk, én itt, te ott,
s ha némaságunk összeér,
majd eltűnődve von szemünkre
könnyű fátylat az őszi szél.


Úgy kellenék, ahogy élni nem tudok,
De hogy eljutsz hozzám ezen az úton, sose várhatod.
Úgy festenék, mint az álomképeid,
Hol a főalak csak érted él és mégsem létezik.


Könnyen pengeti a húrt mert nem az övé
Mosolyt csal a másik arcára és ez neki pont elég
Megvan a fonal csak követni kell eltéveszteni nem lehet bár néha megeshet
Nyúl érte mint gyermek a csoki után ,
de nem éri el soha mert távol van mit kíván Csendben fogja magát és odébb áll
Nem marad más csak a sötét hideg este mi bebújik bőröd alá
és ott állsz árván egy kedves szó sem talál rád.
Messziről még látod amint egy kedves tekintet kacsint rád szólnál
de túl késő már beleveszik az éjszakába mint könnycsepped a tenyeredbe egy
nyári hűs éjszakán.

Minden egyes új nap új hazugságok garmadával köszönt be, de mind közül azok a legrosszabbak, amiket magunknak mondogatunk elalvás előtt. Amiket belesuttogunk a sötétbe, próbálván meggyőzni magunkat, hogy boldogok vagyunk, hogy ő boldog, hogy megváltozhatunk, vagy hogy ő változtat a döntésén, azzal hitegetjük magunkat hogy képesek vagyunk együtt élni a bűneinkkel, vagy hogy képesek vagyunk ő nélküle élni. Igen minden este elalvás előtt hazudunk saját magunknak kétségbe esetten és elszántan remélve, hogy mire jő a reggel minden valóra válik