Álmaim elérésért rohantam fejvesztve naivan. A kép lebegett előttem mely rajtam nevetett. Futottam hevesen de minden álmom végén elestem. A földön találtam magam és patakokban folytak könnyeim.
Mintha a történetem meglett volna írva.
Ahogy az idő eltelt a szél erősebben fújta arcom, és a szívem minden dobbanásnál elvesztett valamit önmagából.
Felkeltem a földről és tovább harcoltam. Ha egyszer elfogy minden ami én vagyok, akkor sem adom fel. Messze még az idő. Soha nem adom fel míg van remény, hogy egyszer a kép majd boldogsággal tölt el. Egyszer megértem, hogy az igazi öröm a rengeteg szenvedés miatt lesz pont annyira az enyém, amennyire megérdemlem. A könnyek felszáradnak, a kezek többé nem intenek búcsúra. Majd mellettem lesz örökké amire vágyom, egy olyan világban akár, amely csak a képzeletemben az enyém.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése