Tűnő állom kép már nem valóság..*

Úgy mentél el, még el sem búcsúztál, kérdőn néztem rád..
meg sem engeded, hogy szóljak szelíden,csak mentél mérgesen.
Szívemre száll az árva bús magány,lelkembe költözött a vigasztalanság,
mint hajnali köd úgy borult rám, az árva bús magány.
Vádolom magamat, bűnbakot keresek , vétkeim, bűneim, lávaként folynak elém,
úgy szégyellem én.
Kísért a múlt, a régi boldogság, tűnő álomkép, már nem valóság,
fájó minden perc, ami így múlik el, hogy rád emlékezem.
Szerelmem céltalan, reménytől megfosztott vágy, szívemet gyötri a kétség a féltés mi kínoz, úgy megaláz, Úgy várlak én bár fogytán a remény, hogy újból rám találj,
hogy hozzám vissza térj minden éjszakán, a boldogságunkért imádkozom én.