félig holtan azon merengve hogy ennek nem igy kellene lennie..

Ez a nap valahogy nem sikerült jól. Próbálok állandóan mosolyogni mivel a bohóc sem azért mosolyog mert jókedvű hanem mert az arcára van festve a mosoly...Ma "csak" annyi a probléma hogy a legjobb barátom kitalálta hogy eltünik a föld szinéről...hm...Igazság szerint magamat nézem hülyének emiatt mert valahogy ugy vagyok vele hogy nincs olyan dolog ami kiakasztana de amikor az eggyetlen ember akivel mostanában mindent megosztasz faképnélhagy hát kellemes érzés.. Naiv lelkem most pofonokat kapott..
Ha tudtam volna hogy ezek az utolsó percek, hogy itt vagy azt mondanám neked, hogy "szeretlek" és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod".
Nincs rosszabb érzés, mikor búcsúzni kell. Megköszönni, lezárni, elválni majd elbúcsúzni. Nem lehet mit mondani. Nézel okosan, és csak azt várod, hogy mondjon valaki valamit. Valami szépet. Valami jót. De erre nincsenek szavak. Elmész valahonnan s elindulsz valahová. . . valamiért. . . Hogy miért? Mert van okod. Vagy nincs. De valamiért biztos. Böröndödbe bepakolod minden cuccodat, ruhákat, cipőket, könyveket, emlékeket, élményeket, gondolatokat, ráülsz, és összehúzod a zippzárat. Majd kicsivel később eltávolodsz, a vonat suhan . . . és Te felejtesz. Egy idő után elhalványul minden, mi akkor sebet ejtett rajtad. Megsárgult emlékképek. Elhalkult hangok, mondatok. Elfelejtett emberek, tulajdonságok, helyek, épületek, kicsiny sarkok, lopott csókok. És ha egyszer majd . . . még visszatérsz oda, a képek kitisztulnak és a hangok egyszercsak élesednek. Minden olyan lesz, mint régen volt. . . talán. . . . Bár mégsem. Soha nem lesz olyan igazi. . . olyan első. De jó ígyis. Később megint ott vagy . . . Boldogan, örülsz mindennek, szárnyalsz, szeretsz és barátkozol. Szép képek. Csak sajnos valahol minden véget ér. . . . mindig. Egyszer a jó emlékeknek is vége szakad, valaki elvágja a kötelet, onnatól megint kereshetsz valamit. . . valami szépet, aminek örülhetsz és újra megbarátkozhatsz vele. Örök körforgás. Csak ne kéne mindig elvágni azt a kötelet. . .
És lám, ez vagyok én: egy lány, aki elhiteti a haldoklóval, hogy van remény, aki megtanít egy felnőttet nevetni, és elhiteti a gyerekkel, hogy léteznek csodák. Aki bármikor odatartja a vállát egy megtört léleknek, aki akkor is mosolyog, ha mások mosolyognak rajta, aki nem hagyja sírni a maga körül lévőket, és aki addig nem hagy el, amíg szükséged van rá. Még ha magad küldöd sem el. És aki akkor is ottvan ha már nincs szükséged rá...És ez is én vagyok: aki eltűri, hogy minden cselekedete ellenére tőle sose kérdik, jól van-e? Miért olyan nyilvánvaló, hogy velem minden rendben van, hogy nekem nincsenek problémáim? Miért hiszik azt rólam, hogy tökéletes vagyok? Csak egy átlagos, szürke senki akarok lenni. Mert valójában az is vagyok....